Kampókon lógni

Sérelem, megbántás, csalódás és bosszúvágy. Számtalan fogalom, mely akaratlanul is utolér minket életünk során - a szerencsésebbeket kevesebbszer, a megedződni kényteleneket gyakrabban.

     Egy adott sérelem megfertőzheti mindennapjainkat, befurakodhat legszebb élményeinkbe és megakadályozhatja, hogy teljességgel jelenünkben éljünk, feltéve ha ezen negatív képet huzamosabb ideig húzzuk magunk után, netalán tovább súlyosbítjuk egy esetleges büntetés kilátásba helyezésével. Dr. Szondy Máté - Hogyan tudnék továbblépni c. könyvében remekül szemlélteti miként is hatnak ránk a sérelemmel átitatott mindennapok:

"amikor valamilyen sérelem után elégtételre szomjazunk, olyanok vagyunk, mintha felnyársaltak volna egy hatalmas kampóra, amelyre közvetlenül utánunk ráhúzzák a minket megbántó személyt is, így szorosan hozzánk nyomódik. A kampó mélyen a húsunkba szánt, mindenhova elkísér-ekképpen persze a sérelmet okozó személy is részese valamennyi élményünknek."

     A kampó tépi a testünket, valaki képzeletben folyton szorosan a tarkónknak feszül, így az élményeink nem teljesek, boldogságunk gépezetébe porszemek csúsznak. Nagy valószínűséggel senki nem szeretne egy ilyen kampón sokáig lógva maradni, ha már egyszer sikerült magát odapozicionálnia, ezért jogosan merül fel a kérdés, miként van lehetőség lekerülni a kampóról? E helyütt elpufogtathatnám a megbocsátás közhelyes frázisát, de azt gondolom ez az út nem mindenkinek és minden helyzetben járható, mert van az a bűn ami nem megbocsátható. Ki tudjuk jelenteni, hogy egy gyilkosság, egy nemi erőszak, egy több hónapos hazudozás vagy egy megcsalás feloldozható? Valóban őszintén és tiszta szívből meg tudunk/tudnánk bocsátani annak, aki bármilyen életkrízises helyzetbe taszít minket? Esetlegesen válasszuk azt a módszert, melyben egy sötét fiók legmélyére toljuk a történteket igyekezve tudomást sem venni róla? Mégis milyen mértékű okozott kár az ami még elfogadható és megbocsátható?

     Talán a legjobb megoldás az elfogadás és a továbblépés (aki őszintén meg tud bocsátani, annak természetesen az is). Engedjük meg magunknak hogy megéljük a minket ért fájdalmat vagy csalódottságot, értsük meg és vonjuk le a szükséges tanulságot, majd a számunkra visszahúzó erővel bíró és haszontalan részeket engedjük el. Attól, hogy továbblépünk még a másik bűne nem lesz könnyebb, felelőssége a történtekért nem csökkent, de mi cserébe lekerülhetünk a kampóról és felesleges terhek cipelése nélkül, immáron a jelent teljesen megélve haladhatunk csodálatos jövőnk felé.