Be Yourself

    Péntek, napfény, 24 fok és egy játszótéren homokozok a szőke fürtök vigyori tulajdonosával. Mosolyogva vágja rá az igent kérdésemre, mely szerint együnk-e fagyit. Kifutok a kis bódéhoz, ami egyértelműen a játszótér használóit tette meg fogyasztói célcsoportjának. Halomban állnak a gumicukrok, nyalókák, üdítők és minden ami az inzulinszintet az egekbe repítheti. Rendelek egy csokifagyit és egy vaníliát, majd megkérem a hölgyet, hogy a másodikra icipici színes cukorkákat is legyen kedves szórni. Miközben készíti a színes édességet megjegyzi, hogy ez a gyerekek körében nagy kedvenc. Előveszem a tárcám, fizetek s a mihez tartás végett megemlítem, hogy a cukorkás az enyém lesz. Egy kis meglepődés, majd elnéző mosoly a részéről és elköszönünk egymástól.

Felmerül bennem a kérdés: vajon miért akad mindig némi nehézség - még akkor is, ha ez egy furcsa nézésben ki is merül- abban, hogy kilógjunk a sorból? Valóban félnünk kellene attól, hogy önmagunk legyünk? A színes cukorkák, a rózsaszín szemüveg és a homokozó lapát valóban nem alkalmazhatók egy bizonyos kor után, és nekünk szemellenzőt feltéve kell beállnunk mindenhol a sorba?

Viszem a zsákmányt, a szöszke örömmel fogadja. Leguggolok mellé a sárga tűsarkúban, és élvezem ahogy együtt esszük a fagyit, ki -ki a magáét na meg persze ő azért az enyémet is. Örömmel nyugtázom, hogy őt nem lepi meg, sőt kifejezetten tetszenek neki a színes cukorkák és a legnagyobb egyetértésben, homokkal a cipőnkben, fagyival az arcunkon mosolygunk bele a napsütésbe.

S bár a történetem csak egy vaníliafagyiról szól, szerintem a "légy önmagad" az mégiscsak valahol itt kezdődik el...