Önkritika kerestetik

Hibázunk, igen előfordul. Nem egyszer, nem kétszer, de talán még csak nem is százszor életünk során...

Alapvetően úgy gondolom, hogy háromféle felfogású ember létezik a hibák terén, az egyik oldal szépen elkönyveli, hogy megtörtént, de nem tesz semmit, van aki észre sem veszi vagy éppen tagadja baklövését és akadnak olyan elvetemültek is akik önkritikát gyakorolnak, belátják tévedésüket és tanulnak belőle.

     Társas emberi kapcsolatokban, különösen párkapcsolatokban mégis hogyan lehet boldogulni anélkül, hogy elgondolkoznánk azon ha félresiklik valami? Csodálkozunk, hogyha nem működik egy együttélés, amikor az egyik fél azt a felismerést sem engedi meg magának, hogy elköteleződésre képtelen? Lehet emberekkel tartósan kapcsolatot fenntartani, ha az őszinte (ámde néha kemény) szavakra megsértődés és dacos hallgatás a válasz? Hogyan fejlődjünk és tanuljunk az elrontott dolgainkból, ha nem tartunk önvizsgálatot és nem ismerjük el miben voltunk mi a hunyók?

Azt gondolom, hogy a hibázás egy emberi tényező. Ha robotok lennénk elromlanánk, a karbantartó megjavítana minket majd működnék tovább amíg javíthatatlanná nem válunk és végül következne a selejtezés. Személy szerint örülök, hogy nem egy robot vagyok; elfogadom, hogy vannak hibáim és szeretem, hogy amennyiben elismerem és belátom azokat úgy képes vagyok fejlődni és ezáltal mindig nyitott számomra a változtatás lehetősége...